Helyszín1
- Arra várok, hogy a drága papírmunkáját végre megcsinálja – válaszolja
Becsukom az ajtót, majd végignézek rajta. Miféle papírmunkával akar ez itt zsarolni? Egyáltalán mire is vár? Egy ilyen írástudatlan paraszt?
- Mit bámul, süket is? – kérdi teljes tisztelettel.
Hogy rohadna rád a cipőd.
- Elgondolkodtam.
- Tényleg? – a gúnyos hangsúlyától viszketni kezd a tenyerem.
- Az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy tud írni – ülök a helyemre, majd az asztalomon heverő iratokra pillantok. - De ez képtelenség.
Látom, ahogy megrezzen, már most az egekben a vérnyomása. Fogadok, azt sem tudja, mi az.
- Emelje már meg a papírokat és vegye ki az enyémet, írja alá és haladjunk!
Nocsak-nocsak, milyen határozottak lettünk hirtelen. Tán már tábornoknak is hiszed magad, te gané lapátoló?
- Becsempészte ide a papírját? – húzom fel a szemöldököm.
Vagy csak engem akartál látni, mi? Ez az ovis szinted… hogy idejössz, és koslatsz utánam. Még a hajam is meghúznád, ha tetszenék neked?
- Csak szeretné.
Szeretném? Én? Visszatérni a homokozóba?
- Valóban?
- Nem szerelmes levelet kapott tőlem, elhiheti – fintorog.
Nagy kár, pedig kezdtem egészen beleélni magam. Ahogy felbontom a szutykos papírt, majd meglátom a kisegítősökhöz hasonlatos írásképét… az ostoba, logikátlan fogalmazását. A helyesírását, ami majdnem lyukat éget a papírba, olyan borzalmasnak hat. Kinevetném, teli tüdőmből, még a székről is leesnek, annyira rázna az a jóleső, önfeledt nevetés.
- Tud írni?
Még mindig nem nézek egészen felé, csak az íróasztalom fixírozom, mintha nem volna jobb dolgom.
- Maga meg képes volt egy karcolástól elájulni?
Végigszalad rajtam a hideg, ahogy megkérdi tőlem. Elönt az undor, és az a minimális szimpátia is elveszik, amit pár másodpercre éreztem. Nem, itt ennek most vége. A kupac után nyúlok, amiben sejteni vélem a nyomorult levelét, majd keresni kezdem. Nem sietek, hadd álljon csak lyukat a padlóba. Arra van a két kurva lába.
- Rám rohad ez a redvás nadrág, míg maga haldoklik – lobogtatja meg a szutykos anyagot magán.
Ennél undorítóbb jelenséget keresve sem találhatnék.
- Mióta érdekli magát a higiénia?
- Amióta a faszomon is jégvirágok nőnek – lép előre.
A koszos térde kivillan a kilyuggatott nadrágból. Bár fagynál halálra, te kutya.
- Ami magán van, tökéletesen megfelel az amúgy is alacsony igényeinek.
A feje szinte elvörösödik a dühtől. Talán mégis meglesz az az áhított röhögés.
- Magának meg kötelessége aláírni azt a kibaszott papírt – dohogja.
Jaj-jaj, kicsi Miloslav, ez nem így működik a felnőttek világában.
- Milyen papírt? – csippentem fel a papírját, majd ejtem a fiókomba.
Érdeklődve pillantok rá, látszólag fogalmam sincs, miről beszél.
- Ne kezdjük újra, mert ezúttal nem lesz jó vége – sziszegi.
Nocsak, már fenyeget is. Mit tehetnél velem, te koszos korcs, mit? Majd én megmutatom neked, ki a feljebbvalója a másiknak!
- Vegye le a nadrágját.
Egy pillanatra szólni sem tud.
- Mi van?? – hörgi.
- Vegye le – nézek a szemeibe.
Azt hiszem, kezd rájönni, hogy egyáltalán nem viccelek.
- Hát még mit nem!
Ostoba Miloslav, hamarabb szabadulsz, ha nem ellenkezel.
- Azt mondta magára rohad, hát vegye le – intek felé.
- És akkor mi lesz rajtam, mi? A gondviselés?
Nocsak, kezd ráébredni a lényegre.
- Ha az újat akarja viselni, vegye le a régit – billentem kissé oldalra a fejem.
Csak dacosan mered rám, mint egy ostoba kisgyerek. Gyűlölöm az ilyen embereket.
- Milyen szabály ez? – kérdi.
- Az enyém - bólintok. - Valamivel bizonyítanom kell, hogy nem a levegőbe adtam át egy értékes egyenruhát.
- Na persze, fogadjunk, hogy a seggem akarja nézegetni!
Még csak nem is sejted, mit akarok.
- Vegye le – hagyom figyelmen kívül a fröcsögését.
- Majd ha megcsókolta a seggem, akkor leveszem.
Oh, máris térdre borulok előtted!
- Rendben, rajta.
A válaszom meglepi, a szemei majdnem kiesnek a helyéről.
- Miii?
Halványan elmosolyodok, és végignézek rajta. Még pár pillanatig hezitál, majd dühből kioldja az övét. A nadrágja a földre hullik, fel akarja venni. Nem hagyom, hogy hisztirohamot kapjon, most én diktálok. Kilépek az asztalom mögül, majd előtte termek. Látom, meglepődik, azt gondolta, majd nézegetni fogom, mint valami perverz. Nem, sokkal jobbat találtam ki neked.
- Nézzenek oda, Miloslav. Csak nem tán fürdött? – kérdem kedélyesen.
Látom, nem igazán vevő a humoromra.
- El a kezekkel, különben kitépem és a fülébe állítom! – mordul fel, majd megemeli azt a szakadt, szutykos nadrágot, és nekem vágja. Mintha megérezném... - Most kikúrt boldog, mi?
Nem, Miloslav, még nem vagyok teljesen.
- Az övet is adja oda – nézek le rá a földre.
Igen, ott lesz a helyed. A padlón. Földbe döngöllek te aljadék.
- Hogy a kínkeserves... – morogja, majd lehajol az övért.
Csupán két ujjamat használom, azokkal lököm meg. Halkan csattan a földön, majdnem felröhögök tőle.
- Nem kényelmesebb így? Közel a koszhoz?
- A kurvák faszát jobb, maga strici! – kiabál rám.
Csak vigyorgok rá, mert pontosan tudom, hogy nemsoká elhallgat.
- Nagyon szennyes a szája, Miloslav. Megint kérne bele valamit? – kérdem tőle.
Felpattanna, de leguggolok hozzá, mire seggre ül.
- A szaros kisgyerekeit lökdösse otthon így a szőnyegre!! – fröcsögi. Elkapom az állát, de elrántja a fejét. Hogy szakadna ki tőből a nyakad. - Engedjen már felállni, bassza meg!
- Ennyire elszokott az ilyesmitől, Miloslav?
Morogva próbál felállni, de nem tud. Mert még ehhez sincs elég esze.
- Mitől, maga aljadék? – kérdi, de nem felelek, csak odahajolok hozzá. - Ki a képemből! Engedjen felállni, vagy felrúgom!
- Vért izzadt, míg írta, Miloslav? – kérdezem tőle. Tudni akarom. - A kérvényét.
Felhorkan, de nem törődök vele.
- Cafatosra harapdálom a retkes, önelégült pofáját, ha nem takarodik el rólam kurva gyorsan!! – hömpölyög rám az áradat, de nem foglalkoztat. Akkor végre elkussol, mikor végignyalok a száján.
- Ugyan, hát nem ezért jött?
Összerándul, ahogy mered rám.
- KURVÁRA NEM!
- Márpedig ha kell az aláírásom... – sóhajtom a szájára. - Felajánlott valamit.
Fogalma sincs róla, hogy megy ez nálam.
- Ha hozzámér, meghal!! – suttogja.
Nagyon próbálja imitálni a gondolkodást, képzelem, milyen nehéz lehet neki.
- Na, mi lesz Miloslav? - kérdem. - Nem kell?
Nem mozdul, ezért úgy veszem, megadja magát. A mellkasánál nyomom vissza a földre, ahol a legjobb helye van. Most figyeld a diadalmenetem, Miloslav! A két oldalára támaszkodok, majd lehajolok, és a szájába tolom a nyelvem. Teljesen elfelejtem, hogy ki ő, mit akar. Hogy én mit akarok. Egyszerűen csak meg akarok könnyebbülni. Először az oldalára markolok, majd a lábára. Kitapogatom a tomporát, és abba is belemarok. Furcsa, mennyire a kezemre áll. Nagyon tetszik, ahogy a tenyeremnek feszül. Ahogy leveszem róla a nadrágját, és a meztelen bőrét markolom, teljesen elzsibbad az ölem. Annyira belé akarok feszülni, hogy minden más lényegtelenné válik számomra.
- Hmmm! – próbál kizökkenteni, de ehelyett én támadok. Ismét.
Az egyik ujjam belé vezetem, mire teljesen megmerevedik.
- Rég volt ilyenben része, Miloslav – súgom a fülébe.
Nem válas |
AJÁNLOM AZ OLDALT
